Szinte már hagyomány, hogy a barátaimmal megyünk a mamám falujában rendezett falunapokra. Azért szeretünk elmenni erre a rendezvényre, mert itt még őrzik a hagyományokat. Nagyon gyakran hallom vissza azt, hogy a falunapoknak csak a neve őrzi a hagyományokat, egyébként meg elektronikus zenét játszanak, és elmodernkedett. Szerintem pont az a lényege a falunapnak, hogy minden egyes évben a hagyományokhoz mérten ünnepeljünk. Nem az a lényege, hogy a céllövöldében a következő évben telefontokot nyerjek az épp aktuális csúcs okos telefonra.
Idei évben sem kellett csalódnunk. Mama mindig eljön velünk ilyenkor, de szeret eljárkálni ott és beszélgetni olyanokkal, akiket rég látott. Nekem pedig, ha megkérdezik, ki vagyok, elég annyit mondanom, hogy a Teri néni unokája. Mama a falu orvosa, így mindenki ismeri, nekem pedig azonnal elnézik, hogy nem vagyok falubeli. Volt egy család, akikkel mama hosszasan beszélgetett. Oda is hívott magához, hogy bemutasson nekik. Magdinak hívták a hölgyet, aki a szomszédban lakik, ő egyébként a falu kórusának oszlopos tagja. Idén viszont eljöttek az unokái, Gábor két gyermeke, Csongor és Miklós is. Csongor 1 éves, Miklós pedig 4 éves. Csongor nagyon aranyos volt, megmutatta az új bébitaxiját. A bébitaxi a nagyszülők ajándéka volt az első szülinapjára, amit itt rendeltek meg: ajandek.varazslo.hu/blog/item/bebitaxi-olcson-es-okosan.
Csongor bébitaxija nagyon vagány volt. Bárcsak nekem is lett volt ilyenem. Egy piros autó formájában testesült meg. Volt egy kar a hátuljában, amivel Magdi tudta irányítani és tolni. Mivel Csongor lába is leért, így magát is tudta hajtani, de ha a kényelemre vágyik, akkor csak felrakja a lábait a lábtartóra, és hagyja, hogy a mama tolja őt. Magdi mesélte mamának, hogy a bébitaxi, Csongor szüleinek a kérése volt. Mivel ez egy drágább ajándék, így a bébitaxival a szülinapig vártak Magdiék. Magdi férje, József, akit mi csak Öcsinek hívunk kora ellenére, nagyon otthon van az internet világában. Régóta nyugdíjasok, viszont nagyon jól tartják a lépést a gyorsan változó világgal. Öcsi találta a interneten a bébitaxit, amit végül meg is vettek. Több szempontot is figyelembe kellett venni. Első sorban természetesen azt, hogy sportos legyen, mert Csongor csak és kizárólag a sportautókat szereti, mindig ilyen matchboxokat kell neki venni. Épp ezért lett egy piros autó formájú bébitaxi a befutó. Nagyon jó, mert kényelmes, és ezen felül jól támasztja a gyerek gerincét. Azt hiszem, ezt senkinek nem kell magyarázni, hogy mennyire fontos ebben a korban. Miklós születésekor még nem tudták se Gáborék, se Magdiék, hogy létezik bébitaxi, neki csak ezért nem volt.
Ha visszagondolok, akkor nekem is volt egy hasonló „autóm”. Én azt anya nővérének a fiától, Kornéltól örököltem. Az is piros volt, viszont nem volt kar a hátulján, azt teljes mértékben én irányítottam a kormánnyal. Lábammal tudtam hajtani és szerintem pár ezer kilométert beleraktam, mielőtt kivontuk végleg a forgalomból. Nagyon sok fénykép is van rólam, amikor itt voltam mamánál nyáron, és éppen száguldozok az udvaron. Nagyon kedves emlék számomra az az autó, vagyis bébitaxi. Látva Csongort, eszembe is jutott, hogy nekem is hasonló volt. Nem mondom, hogy könny szökött a szemembe, de mindenképpen nosztalgiával töltött el. Mama mondta is, hogy nekem is hasonló volt, és emlékszem e, mennyit hajtottam. Mondtam neki, hogy ugyanez volt az én fejemben is.